Ma a kontakttánc járt a fejemben. Ösztönös mozdulatok. Hogy április elsején a táncteremben lehet bolondozni a többiekkel. Meg lehet őrülni. Lehet csendesedni, támaszkodni és támasztani, megérezni, ráérezni, repülni és mászni, kísérletezni és kíváncsiskodni, határokat feszegetni és szabályok szerint játszani.
"Leszel még sokminden" - mondja. Nem látom az arcát. "Ami csak lehetsz, én is ezen leszek, neked."
Jó lenne emlékezni a szorongásmentes valóságra. Nem is emlékezni, inkább tudni, milyen. Felismerni itt és most. Nem emlékszem rá. Nem rémlik belőle semmi.
"Az állandóság már vállalás" - mondja. Az asztalon a műanyag oroszlán vádlón bámul rám szúrós szemekkel. Jól van, hát jól van, leszek olyan bátor, mint egy műanyag oroszlán.
Eszembe jutott egy táncpartnerem, akiben őserő lakik, és akivel olyan boldog érzés táncolni, és egy másik, egy eredendően jó, egy finom mozgású. Szeretek velük mozogni.
Két kisvérkörünk, két nagyvérkörünk van, de most minden egy. Most hozzám ér: vagy a talpamhoz, vagy a könyököm hajlatához, vagy a nyakamhoz.
Sosem kényelmesedhetsz el. Mindig ott kell lenni, élelmesnek lenni, hogy mindig jobb legyen, és ne legyen rosszabb, mert ha nem jobb, abba bele sem lehet gondolni, mert akkor a nincs jön. És ha a nincs jön, és markolod a semmit, akkor elmegy az idő. Elmegy az élet.
2011. július 23., szombat
vagy nem #2
Ő kontrollál mindent és mindig azt akarja, hogy nekem jó legyen. Ő az én Holt-tengerem. Felszínen tart.
A házimunka untat. Sosem köt le. Még egy tojásrántottát is elrontok. Az akkurátus, apró munkákat egyszerűen hibásan végzem el. Unom, és kész. Évek óta nem főzök. Csak állni a tűzhely mellett, és várni, hogy végre történjen valami. Na, én ezt amúgyis eleget várom.
Lassú, nagy, nehéz ölelések. Irányít. Csendesen teszi. Álmomban óriás férfi-karjaival óvón terelget. Az enyémek eltörpülnek az övéi mellett. Hátradőlök. Ott van.
Akárhányszor szeletelek valamit, szinte mindig elvágom az ujjam.Vagy megégetem magam a sütővel. Dadogok a szakácskönyvet olvasva. Ha mostam, megráz a mosógép kábelében elbújó kóboráram. Egyszer felrobbant az orrom előtt a mosógép, rögtön utána a tévé.
Nagy, nehéz ölelések. Szorítás és sóhaj. Mozdulatlanság. Lassú, súlyos mozdulatok, de csak ha már elfáradtunk az előző pózban. Némaság. Mély, komótos lélegzetek. Hőség van. Némán tűrjük magunkat és az időt.
Felrobbantak a tárgyak a lakásban. Ne pánikolj. Ne pánikolj! Pánikolok.
A házimunka untat. Sosem köt le. Még egy tojásrántottát is elrontok. Az akkurátus, apró munkákat egyszerűen hibásan végzem el. Unom, és kész. Évek óta nem főzök. Csak állni a tűzhely mellett, és várni, hogy végre történjen valami. Na, én ezt amúgyis eleget várom.
Lassú, nagy, nehéz ölelések. Irányít. Csendesen teszi. Álmomban óriás férfi-karjaival óvón terelget. Az enyémek eltörpülnek az övéi mellett. Hátradőlök. Ott van.
Akárhányszor szeletelek valamit, szinte mindig elvágom az ujjam.Vagy megégetem magam a sütővel. Dadogok a szakácskönyvet olvasva. Ha mostam, megráz a mosógép kábelében elbújó kóboráram. Egyszer felrobbant az orrom előtt a mosógép, rögtön utána a tévé.
Nagy, nehéz ölelések. Szorítás és sóhaj. Mozdulatlanság. Lassú, súlyos mozdulatok, de csak ha már elfáradtunk az előző pózban. Némaság. Mély, komótos lélegzetek. Hőség van. Némán tűrjük magunkat és az időt.
Felrobbantak a tárgyak a lakásban. Ne pánikolj. Ne pánikolj! Pánikolok.
2011. július 20., szerda
vagy nem
Fekszik a kádban. Élvezi, hogy a füle a víz alatt van. Hallgatja a zúgást. A száján vesz nagynak induló lélegzeteket. Az agya. Úgy érzi, folyamatosan erőszakolják a tudatát. Pedig ő bassza az agyát.
Közel jön. Szőrös a mellkasa, és le van barnulva. Közel hajol vele, miközben szeret. Közel, mert akkor a lelkünk is közel ér. Szeretem ezért. Fekete.
Fekszik a kádban. Nagyokat sóhajt. Tetszik neki a sóhajok suttogása. Be van állva. A valóságot kenőkéssel szétkenték az orra előtt. Kinyitja a szemét. Meglátja a csempén a koszcsíkokat. Az agyára megy. Elnéz inkább. Pánikká gomolyog az elméjében a rengeteg rossz gondolat, amit a cigaretta füstje fölkavart. Nyomaszó, gnóm vicsor az egész, nagy a tumultus a fejében, visítana legszívesebben. Belül visít is.
Kicsit elemelkedik tőlem. Belejön. Mintha nyögne is. Nyögök. Hát persze, hogy nyögök. Akarom is, meg nem is. Jó lenne idő. Több idő.
Még egy csempét sem tud lemosni rendesen, gondolja. Mit vár? Mi lesz? Mit vár magától? Önsajnál. Minden nap egy keveset. Az a sok kicsi időközben ordenáré naggyá nőtte ki magát. Nézi a csempét. Eldönti, hogy ha kimászik a kádból, felírja ezt is a "to do" listájára, a többi tennivaló közé, hétvégére. Mire kiszáll, elfelejti.
Abbahaja. Basszus, abbahagyja. Éppen most. Döntött. Valakinek döntenie is kell kettőnk között. Döntött, és hálát adok az égnek, hogy így.
Közel jön. Szőrös a mellkasa, és le van barnulva. Közel hajol vele, miközben szeret. Közel, mert akkor a lelkünk is közel ér. Szeretem ezért. Fekete.
Fekszik a kádban. Nagyokat sóhajt. Tetszik neki a sóhajok suttogása. Be van állva. A valóságot kenőkéssel szétkenték az orra előtt. Kinyitja a szemét. Meglátja a csempén a koszcsíkokat. Az agyára megy. Elnéz inkább. Pánikká gomolyog az elméjében a rengeteg rossz gondolat, amit a cigaretta füstje fölkavart. Nyomaszó, gnóm vicsor az egész, nagy a tumultus a fejében, visítana legszívesebben. Belül visít is.
Kicsit elemelkedik tőlem. Belejön. Mintha nyögne is. Nyögök. Hát persze, hogy nyögök. Akarom is, meg nem is. Jó lenne idő. Több idő.
Még egy csempét sem tud lemosni rendesen, gondolja. Mit vár? Mi lesz? Mit vár magától? Önsajnál. Minden nap egy keveset. Az a sok kicsi időközben ordenáré naggyá nőtte ki magát. Nézi a csempét. Eldönti, hogy ha kimászik a kádból, felírja ezt is a "to do" listájára, a többi tennivaló közé, hétvégére. Mire kiszáll, elfelejti.
Abbahaja. Basszus, abbahagyja. Éppen most. Döntött. Valakinek döntenie is kell kettőnk között. Döntött, és hálát adok az égnek, hogy így.
2011. július 12., kedd
Duda Attila emlékére
Ülök a szobámban búsan,
csótány a lábam alatt,
nem lépek rá,
szólok hozzá,
mivel más már nem maradt.
Depresszió!
(Duda Attila ezekilencszázvalahányból)
csótány a lábam alatt,
nem lépek rá,
szólok hozzá,
mivel más már nem maradt.
Depresszió!
(Duda Attila ezekilencszázvalahányból)
2011. július 2., szombat
pedig nincs idő
öregszem. abból jöttem rá, hogy régen a pasijaim borotváltak voltak. most szakállasak. azóta más nem nagyon változott. még mindig nagyon rosszul főzök például.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
