Sétálunk a lámpafények alatt, ahol a házak mind szépek, amerre
mindenki drágább ruhákban jár, és feljebb hordja az orrát. Kis utcák, boltok
kirakatai, dísznövények, macskakő. Karon fogva megyünk. Megállunk a Vörösmarty
téren, felnézünk a házakra, megpördülünk, és nagy gesztikuláció által kísérve elkiáltjuk
magunkat: Che bella, che bella! Tényleg szép. Le a Dunához. Meglátogatjuk a Kis
királylányt. Ő mindent tud, mindent lát, de nem adja tovább a titkokat. „Mindenki
a családját keresi” – böki ki Zénó. Csak a Kis királylány nem.
2013. január 31., csütörtök
2013. január 23., szerda
Összetévesztettelek
hogy gyorsan visszajelöltelek
összekevertelek már mondtam
a kedves kutyás fiúval a borbárból
alaposan összekeverhettelek
állandóan meg akarsz halni
és tessék mióta nem írtál már
látod halott vagy évek óta
olyan vagy mint egy bumeráng
egyre visszatérsz ahányszor eldoblak
kéne adnom neked egy kulcsot
hogy gyorsabban szökj a lakásból
közben forog körbe-körbe
a szörnyeteg a pórázon
ugyanazt a pórázt rágjuk
összekevertelek már mondtam
a kedves kutyás fiúval a borbárból
alaposan összekeverhettelek
állandóan meg akarsz halni
és tessék mióta nem írtál már
látod halott vagy évek óta
olyan vagy mint egy bumeráng
egyre visszatérsz ahányszor eldoblak
kéne adnom neked egy kulcsot
hogy gyorsabban szökj a lakásból
közben forog körbe-körbe
a szörnyeteg a pórázon
ugyanazt a pórázt rágjuk
2013. január 12., szombat
Kisüzemben
Azért vagyok vele, hogy írhassak róla – mondom laza
delíriumban a Kisüzem dülöngélő, ám nagyon nehéz és hideg asztalánál. Itt
minden asztal ilyen, baszki, vagy én vagyok itt mindig ugyanilyen. Nem tudom.
Akkor meg minek? Tudsz te mást is írni – hangzik a válasz. Barátnők. Édes
angyalok. Féltő, óvó, gondviselő karjaik körülfonnak és benőnek, mint
Csipkerózsikát alvás közben a vadrózsa. Már olyan közel érzem őket, hogy szinte
szúrnak, tehát rendelek még egy vodkát. (Moszkovszkaját.) Hetykén felpattanok, szélesen
gesztikulálok és mosolygok – valaki mindig beveszi – és határozottan rendelek.
Leszegem a fejem, bánatos szemekkel felpillantok a pultosra. Rám néz. Hány
ilyen tekintetet láthat naponta? Ezen elmerengek, kicsit sajnálom magam és a
pultost is. Megkapom a vodkát, visszafordulok. Nagy mosoly, karlengés, kis
riszálás és lehuppanás. Egyből úgy teszek, mintha mi sem történt volna:
érinthetetlen vagyok itt a lányok körében, nem értitek? Most nem lehet csak úgy
idejönni és kérdezősködni meg jópofizni. Én ÉN vagyok, érthető? Megszerettem –
mondom, és megvonom a vállam.
Pont
Bocikámnak foglak nevezni – határozza el. Komolyságnak semmi
nyoma, gyorsan pusztul a gondolat, és közben nem tudunk róla, hogy a Duna éppen
elsodorja egy bitang nagy kutya tetemét a Radnóti Miklós utca magasságában. Nem
megyek többet. Sajnálom. Teátrális tagolás, szikár pontok a tőmondatok végén.
Aha – válaszolom. Mit is mondhatnék, a romlott kisherceg csapkod, kapkod, izzad
és liheg, megy valahova, de sosem érkezik meg, néz, de nem lát, nem fáj neki
semmi, de azért folyton vérzik. Kopaszon is kócos volna. Mézharmatnak foglak
nevezni – arcán őszinte önimádat („zseni vagyok”). Felhúzom a szemöldököm,
elfordulok a konyha irányába. Maradjunk a realitásnál. Hajnali két óra van. Ettél
már ma? – teszem fel a nap egyetlen praktikus kérdését. Nem nagyon. Persze.
Oké, akkor csinálok bundáskenyeret. Almával. Az jó lesz. Nézi, ahogy állok a
konyhában, teszek-veszek. El is érzékenyülne, ha tudna. Gyeplő a kézben. Csak a
szív nincs a helyén. Teátrális tagolás, szikár pontok a tőmondatok végén.
2013. január 9., szerda
Néha engedi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
