2011. augusztus 19., péntek

hegyek

mondogatja, hogy szeret. én már nem tudom úgy az arcába vágni. régen szemrebbenés nélkül. ma már nem megy... idő. itt elfekszik az idő, csupa kitüremkedés a tér, a levegő pofonegyszerű, meleg van vagy hideg, kint vagy bent, lent vagy fent... idő. minden nap kicsit közelebb vagyunk. látom, ahogy oldódik, ahogy végbemegy benne, ahogy a szerelem sűrűsödik, s néha berobban, olyankor órák telnek el... paplanok és párnák... az érzelmek betöltve egy Otto-motorba. de én nem tudok váltani, nem ismerem ezeket a gombokat itt a műszerfalon. én csak vezetni tudok. vezetni, vezetni. én nem vagyok önálló. a velem megtörtént minden nagyobb dolog pasasokhoz köthető. én egyedül nem dobok nagyot... s nem navigálok el a szeretet és a család ösvényein sem. zavarba jövök, ha láthatóan sokan szeretik egymást egyszerre. szavakkal és tettekkel. az én családomra ez nem jellemző. sünök vagyunk. tüskések, kihalófélben... a stressz, a harag, a kiabálás, a hiszti, a nyűgök. vajon családi vonás mind? kárálnak a tyúkok. meleg van. a nap elindult az egyik hegyormot megmászva bebújik a völgybe, s délután majd nekivág a másik hegynek. állok a szerelem nagy úszómedencéjének szélén és nézem a vizét. beugorjak, ne ugorjak?