Bocikámnak foglak nevezni – határozza el. Komolyságnak semmi
nyoma, gyorsan pusztul a gondolat, és közben nem tudunk róla, hogy a Duna éppen
elsodorja egy bitang nagy kutya tetemét a Radnóti Miklós utca magasságában. Nem
megyek többet. Sajnálom. Teátrális tagolás, szikár pontok a tőmondatok végén.
Aha – válaszolom. Mit is mondhatnék, a romlott kisherceg csapkod, kapkod, izzad
és liheg, megy valahova, de sosem érkezik meg, néz, de nem lát, nem fáj neki
semmi, de azért folyton vérzik. Kopaszon is kócos volna. Mézharmatnak foglak
nevezni – arcán őszinte önimádat („zseni vagyok”). Felhúzom a szemöldököm,
elfordulok a konyha irányába. Maradjunk a realitásnál. Hajnali két óra van. Ettél
már ma? – teszem fel a nap egyetlen praktikus kérdését. Nem nagyon. Persze.
Oké, akkor csinálok bundáskenyeret. Almával. Az jó lesz. Nézi, ahogy állok a
konyhában, teszek-veszek. El is érzékenyülne, ha tudna. Gyeplő a kézben. Csak a
szív nincs a helyén. Teátrális tagolás, szikár pontok a tőmondatok végén.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bocikám. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: bocikám. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. január 12., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
