2013. január 12., szombat

Kisüzemben



Azért vagyok vele, hogy írhassak róla – mondom laza delíriumban a Kisüzem dülöngélő, ám nagyon nehéz és hideg asztalánál. Itt minden asztal ilyen, baszki, vagy én vagyok itt mindig ugyanilyen. Nem tudom. Akkor meg minek? Tudsz te mást is írni – hangzik a válasz. Barátnők. Édes angyalok. Féltő, óvó, gondviselő karjaik körülfonnak és benőnek, mint Csipkerózsikát alvás közben a vadrózsa. Már olyan közel érzem őket, hogy szinte szúrnak, tehát rendelek még egy vodkát. (Moszkovszkaját.) Hetykén felpattanok, szélesen gesztikulálok és mosolygok – valaki mindig beveszi – és határozottan rendelek. Leszegem a fejem, bánatos szemekkel felpillantok a pultosra. Rám néz. Hány ilyen tekintetet láthat naponta? Ezen elmerengek, kicsit sajnálom magam és a pultost is. Megkapom a vodkát, visszafordulok. Nagy mosoly, karlengés, kis riszálás és lehuppanás. Egyből úgy teszek, mintha mi sem történt volna: érinthetetlen vagyok itt a lányok körében, nem értitek? Most nem lehet csak úgy idejönni és kérdezősködni meg jópofizni. Én ÉN vagyok, érthető? Megszerettem – mondom, és megvonom a vállam.

Nincsenek megjegyzések: